Hát akkor, íme, az utolsó bejelentkezés, a 2015-ös Rákóczi Tábor lezárása, a befejező naplóbejegyzés. Két nappal ezelőtt ért véget a huszonkettedik Tábor. A fiatalok haza indultak szülőföldjükre és lassan a tengerentúli vezetők is visszatérnek Kanadába és az Egyesült Államokba. A tizenkét nappal ezelőtt tágra nyitott kapuk egy évre most újra bezárulnak. Persze a munka nem áll meg, szerveződnek a találkozók, a Rákóczi cofeek, a facebookot elárasztották a fiatalok fotói, videói, a lájkok és a mosoly jelek, a kedves üzenetek, az emlék foszlányok és a boldog pillanatok. Igen így volt ez eddig mindig és remélem még hosszú ideig így is marad. Persze az eszközök és a lehetőségek az eltelt huszonkét év alatt sokat változtak, minden felgyorsult, a kapcsolattartás könnyebb, mint eddig bármikor, de ami nem változott semmit az a lelkesedés, az öröm, ami áthatja a tekinteteket.

A búcsú nehéz, a búcsú fáj, de az elmúlásban ott van egy új kezdet lehetősége is és ez az, ami erőt adhat mindannyiunknak. Olyan sokszor akartam már megfejtetni a titkot, hogy mitől is működik az egész, hogy évről évre mitől lesz az egész tábor annyira varázslatos és emberi, hogy az oly sokszor emlegetett és koptatott CSODA mitől is születik meg. Rossz hírem van. Nem sikerült most sem kifürkésznem a titkot.

Itt volt, tudom, érzem, talán láttam, de csak egy pillanatra, és amikor már azt hittem, hogy igen meg van ő az, ez az a pillanat, akkor, ahogy jött úgy el is tűnt. És itt hagyott az emlékeimmel, az emlékeinkkel, ami csak a miénk. Ez az, ami összeköt minket, Rákóczisokat. Az emlékeink. A megélt közös pillanatokat soha, senki, semmikor nem veheti el tőlünk. Ott vagyunk egymás lelkében, szívében lassan háromezren.

Szeretünk titeket Rákóczisok! Csak így egyszerűen...

So this is it, the last post from the Students Without Boundaries 2015. The 22^nd program ended on Monday, July 13th of this week.  The participants have returned back to their hometowns, cities and villages and the leaders from overseas are also headed back to Canada and United States. The gates of this program that were opened twelve days ago are now closed again for another year. Of course, we keep ourselves busy by organizing reunions, Rákóczi caffés, and the facebook is flooded by the pictures, videos and likes of the participants, with smiles, kind messages, memories and happy moments. Yes, it has been always like this and I hope it will stay like this. The tools and the opportunities have changed a lot in the last twenty-two years, everything is faster, it is easier to stay in touch, but the spirit and the happiness in the eyes of the participants has not changed at all.

Saying goodbye is hard, it hurts a lot, but it brings with it the opportunity of a new beginning and this gives strength to all of us. I have wanted to figure out so how this thing works so many times, how this program turns out to be so wonderful year after year; how this MIRACLE happens. I’ve got bad news: I failed again to figure it out how this miracle takes place.

It was here. I know, I could feel it, maybe I have even seen it, but only for a moment and when I thought that yes, this is it, this is the moment, then suddenly it all disappeared and left me here with my memories, with our memories that belong only to us. This is connecting us - our memories. The moments that we shared can never be taken away from us. We are in each other’s hearts, now nearly all the three thousand of us.

We love you all! It is as simple as this…